Egyszer volt, hol nem volt, kerek erdő közepén élt egyszer egy sündisznó. Nagyon mogorva sündisznó volt; legalábbis ezt tartották róla.

Sündisznó, aki arra vágyott, hogy megsimogassák

Egyszer volt, hol nem volt, kerek erdő közepén élt egyszer egy sündisznó. Nagyon mogorva sündisznó volt; legalábbis ezt tartották róla. Mindenkivel csak morgott, mindennel elégedetlen volt, és még ha jó szándékkal közeledtek hozzá, akkor is tüskés gombóccá gömbölyödött, csak úgy meredeztek kifelé a tüskéi. Nem is közeledett hát hozzá senki jó szándékkal sündisznó-emlékezet óta. Az erdő állatai már nem is tudták, honnan olyan biztosak benne, hogy a sündisznóhoz nem érdemes jó szándékkal közeledni. Egyszerűen csak biztosak voltak benne. Egymás között csak morogtak rá, és ha néha mégis szóba elegyedtek vele, legfeljebb csak az időjárásról folyt a kurta társalgás. Azt viszont soha senkinek nem jutott eszébe megkérdezni tőle: fáj-e a szíve.
Pedig bizony nagyon fájt a szíve. Világéletében arra vágyott, hogy megsimogassák. De a szúrós tüskéktől senki sem fért hozzá. Valaha régen akadtak néhányan, akik megpróbálták, de ahogy tüskéivel megbökte őket, mind megharagudtak. Azóta senki sem próbálkozott.
Így éldegélt a sündisznó napról napra és évről évre, míg egyszer éppen az erdei ösvény egyik szélétől igyekezett a másik felé, amikor vidáman ugrándozó lépteket hallott: egy kislány közeledett, aki szinte repült lefelé a lejtőn, s közben egy víg dalocskát énekelt.
Amint a sündisznó észrevette a kislányt, abban a szempillantásban összegömbölyödött, amint ez már szokása volt. A kislány csak ekkor figyelt fel a tüskés gombócra. Süni! kiáltott fel nagy örömmel, és leguggolt a sündisznó mellé. A sündisznó szerette volna szemügyre venni a kislányt, de az orrát sem merte kidugni.
Kedves Süni, bújj elő a kedvemért kérlelte a kislány szeretnélek megsimogatni!
A sündisznó szíve megdobbant a tüskék alatt. Ilyesmit már olyan régen mondtak neki, hogy talán nem is mondtak sohasem. Már majdnem kidugta a fejét tüskés páncélja alól, de valami mégis visszatartotta.
A kislány tovább kérlelte. Kedves Süni, kérlek Csak az orrocskádat hadd érintsem meg. A süninek könny szökött a szemébe. Szerencsére nem láthatta senki biztonságos rejtekében. Valami kedveset akart válaszolni a kislánynak, már a nyelvén is volt, aztán mégis más lett belőle.
Hagyj békén. Engem nem lehet megsimogatni morogta, és abban a pillanatban meg is bánta, de nem volt ereje bocsánatot kérni.
A kislány elszomorodott. Ne haragudj rám, én csak jót akartam. Persze, persze, hm; mormogta a sündisznó, mert nem tudta, mit is mondjon.
Hát, akkor Isten veled, kedves Süni. Talán majd máskor. És a kislány továbbindult, egy kicsit lassabban, mint ahogyan jött, de az erdő szépsége hamarosan visszaszerezte jókedvét.
A sündisznó a távolból még hallotta dudorászását. Szeretett volna utána kiáltani: Gyere visszaaa! De egy hang sem jött ki a torkán.
Teltek-múltak a napok, és mindegyre ez járt az eszébe: Talán majd máskor. Magának sem merte bevallani, de a szíve mélyén egyre csak arra várt, hogy a kislány egyszer majd visszatér .
S a kislány hamarosan visszatért. Most már messziről észrevette a sünit. Halkan és óvatosan közeledett, nehogy megijessze.

Most megengeded, hogy megsimogassalak?
A sündisznó összeszedte minden bátorságát, és félénken kidugta az orrát.
A kislány feléje nyúlt, hogy megsimogassa, de amint a keze odaért volna, a sündisznó összerezzent, visszahúzta az orrát, és meredező tüskéi a kislány ujjába szaladtak. Még a vér is kiserkent belőle. A kislány feljajdult, ujját a szájába kapta, és sírva fakadt.
Látod, mondtam én, előre megmondtam morgott a sün , jobb lett volna, ha sohase szólsz hozzám. Menj innét, hagyj magamra!
Hálátlan vagy és igazságtalan! És utálatos! sírt a kislány, és elrohant.
A sündisznó most már kétségbeesetten kiabált utána.
Várj! Gyere vissza! Én nem akartam!! Nem így akartam Én világéletemben arra vágytam, hogy megsimogassanak! Soha senki nem simogatott meg! Te voltál az egyetlen, aki… Már nem tudta folytatni. Hangja zokogásba fulladt. Csak úgy rázkódtak a tüskéi.
A kislány még mindent hallott. Mégsem fordult vissza.
Szaladt, csak szaladt, amíg egy patakhoz érkezett. Tovább már nem bírta a lába. Leült egy kőre a parton, és hatalmas könnycseppeket hullatott a patak vizébe. A patak meg csak halkan locsogott, és magával vitte a könnycseppeket.
Így ült ott egy darabig. A patak olyan halkan locsogott, hogy egyszer csak a szívében is csend lett.  És akkor fülébe csengtek a sündisznó szavai, amelyeket már nem akart meghallgatni. Soha senki nem simogatott meg!
Milyen türelmetlen voltam, és milyen értetlen gondolta. Megbuktam szeretetből.
És újra könnyek gördültek végig az arcán. De ezek már nem a sértettség, hanem a megbánás tisztító könnyei voltak.
Te voltál az egyetlen, aki…
Az egyetlen!!
Egy pillanatig még erőt gyűjtött, aztán letörölte könnyeit, és szaladt árkon-bokron át, vissza a sündisznóhoz, s ahogy rátalált, nem törődve a tüskékkel, úgy, amint volt, fölkapta és magához ölelte. A sün meglepetésében még összegömbölyödni is elfelejtett, becsületből még kapálózott egy kicsit, és mondott valami olyasmit, hogy eressz el, vigyázz, meg foglak szúrni, de közben boldogan simult a kislányhoz, még a szíve dobogását is érezte. Én így szeretlek téged, a tüskéiddel együtt! És a barátod akarok lenni mondta a kislány, az örömtől elcsukló hangon.
És csodák csodája: a tüskék nem szúrtak többé! Puhák és bársonyosak lettek, mint a selymes zöld pázsit.
Mindnyájan félreismertünk mondta a kislány. Te kedves vagy és melegszívű, jó és szeretetreméltó.
A sün nem is tudta, hová legyen a boldogságtól. Világéletében arra vágyott, hogy megsimogassák, de azt legtitkosabb álmaiban sem merte remélni, hogy egyszer lesz valaki, aki magához öleli.
A sün és a kislány attól fogva barátok lettek. Az erdő állatai pedig mind ámultak a sündisznó átváltozásán.

A SÜNDISZNÓ ÉS A NYÚL

A nyúl találkozott a sündisznóval s azt mondta neki:

– Rendes állat volnál, te sün, csakhogy görbe a lábad s egymásba akad.

Megharagudott a sün s így szólt:

– Miért csúfolkodol? Az én görbe lábam sebesebben fut ám, mint a te egyenes lábad. Most egy kicsit hazamegyek, aztán fussunk versenyt!

Hazament a sün és azt mondta a feleségének:

– Fogadtam a nyúllal: versenyt futok vele.

Azt mondja a sün-feleség:

– Úgy látszik, elment az eszed! Hogy futnál versenyt a nyúllal? Neki gyors a lába, neked suta, görbe.

Feleli rá a sün:

– Neki gyors a lába, de nekem az eszem gyorsabb. Te csináld azt, amit parancsolok. Menjünk a mezőre.

Megindultak a felszántott mezőn a nyúlhoz; mondja a sün a feleségének:

– Bújj meg itt a barázdának ebben a végében, mi pedig a nyúllal a másik végétől erre futunk; mikor ő megiramodik, én visszafordulok, s ha eléri futva a barázda végét, ahol te állsz, bújj elő és ezt mondd: „Már régóta várok.” Nem tud megkülönböztetni minket – azt gondolja, hogy én vagyok.

A sün felesége megbújt a barázda végén, a sün meg a nyúllal futásnak eredt a barázda túlsó vége felől.

Mihelyt futni kezdett a nyúl, visszafordult a sün s meglapult a barázdában. A nyúl elvágtatott a barázda túlsó végére: hát láss csudát! – már ott ül s vár a sün. Meglátja a nyulat s azt kiáltja neki:

– Már régóta várok!

A nyúl nem tudta a sünt a feleségétől megkülönböztetni s eltűnődött rajta: „Mi a manó? Hogy tudott ez a sün megelőzni engem?”

– No – biztatta – gyerünk, fussunk még egy versenyt!

– Gyerünk!

A nyúl rohant vissza, átfutott a másik végére, hát láss csudát! – ott van a sün s ilyen szóval várja:

– Ej, barátom, te csak most jössz, én már rég itt vagyok!

„Mi a manó! – tűnődik el a nyúl. – Bármilyen gyorsan futottam, mégis megelőzött!”

– No, fussunk még egyet, most már nem fogsz megelőzni engem.

– Fussunk, no!

Vágtatott a nyúl lélekszakadva: hát láss csudát! – a sün ott ül már és várja.

S addig futott a nyúl végtől végig, amíg kimerült egészen. S végül megadta magát s ezt mondta: „Többet soha nem fogadok.”

Muskát Zsuzsa: A sün

Villámlik és mennydörög
Bokor alján sündörög
A sün.
Hátán azért van a tüske
Hogy a villám meg ne üsse.

A sün és a kaktusz

Sétál a sün nyári esten,
általsétál az úttesten,
s amint átér a túlpartra,
becammog egy füves parkba.

Amott ballag nézelődve,
meg-megállva, eltűnődve;
s ahogyan így szemlélődik
hátrahőköl, s meglepődik.

Mert olyat lát, de olyat ám,
hogy sün olyat még soha tán:
gömbkaktusz ül cserép földben,
s a cserépen díszcsík körben.

Ámul a sün kerek szemmel,
megmozdulni sem igen mer;
meghatódik, könnye csorog,
s ellágyultan emígy szipog:

Ki lehet e dicső rokon,
kit ily csodás talapzaton
hagytak meg az utókornak…
s megfaragták őt szobornak?

A sündisznó

Kerek erdő sötét mélyén,
Tengeren túl, világvégén.
Fák alatt és bokrok között,
Aludt egy sündisznókölyök.

Álmában a világ jó volt,
Benne rosszat senki se szólt.
Süni házba béke várta,
A kissündisznó ezt kívánta.

A hajnali szél felkeltette,
Álmait már messzi űzte.
Elindult hát bandukolva,
Ő se tudta merre-hova.

Útja közben megbántották,
Mindenütt csak rúgták-vágták.
A kissündisznó mit tehetett,
Visszavágott, védekezett.

A sünmalac hogyha mérges,
Teste kerek, háta éles.
Ha piszkálták hát visszaszúrt,
Békessége már a múlt.

De a sünnek nagy a lelke,
Szúrni neki nincsen kedve.
Bántás elöl elszaladna,
Ha tehetné messze futna.

Ha tüske szúr az neki fáj,
De védi magát ha muszáj.
Szomorkodik is magában,
Így bolyong a nagy világban.

Kerek erdő sötét mélyén,
Kissünmalac aludni tér.
Álmodik egy szebb világról,
Békéről és boldogságról.

Csukás István: Sün-mese

Tüskéshátú sün barátom,
merre jártál, mondd, a nyáron?
Itt az ősz, a lomb lehullt már,
most látlak, hogy előbújtál.
Körmöd kopog, eliramlasz,
vigyázz, itt a tél, te mamlasz!
De a sün nem jön zavarba,
belebújik az avarba.

Egy sündisznó románca

( Sünis szülők részére)

Egyszer régen, nagyon régen,
Egy sünfiú párját kereste kevélyen,
Így sétált az erdőben fütyörészve,
Mígnem azon kapta egyszer csak magát,
Hogy fejével döngeti az arborétum falát.
– No, fene! – kiáltotta el ekképp magát.
– Na megnézem ennek a túloldalát!

Hernyó módra araszolva,
Faját meghazudtolva,
Átmászott a kőfalon,
Hogy vajon ott mi vagyon?
S szeme kerek lett, a szája meg tátva,
– Bejutottam a mennyországba!
Mert amit bizony ottan látott,
Túlment minden ismert határon.

Ehhez képest a paradicsom
Csak egy nagy gazhalom
A kietlen, puszta ugaron.
Mert van itt minden mi szép,
Csodálatos sün-álomkép,
Melybe ha egyszer beköltözne
Hiányt semmibe sem szenvedne.

S miközben nagyban csodálkozik,
Egy sünleányt lát, ki zuhanyozik,
Gyönyörű gömbölyded formája
S rajta a vízcseppek apró prizmája
Hősünket rögvest elvakítja,
S ő telve hormonokkal,
Nem híján önbizalommal,
Elindul a leányzó felé,
Hogy elcsavarja annak fejét,
S amint odaér udvarlásba kezd eképp:

– Ó, sündisznók legszebb leánya,
Minden hímek legnagyobb álma.
Alakod, mint egy istennőé,
Tüskéik akár egy fecskendőé,
Oly egyenesek,
S hegyesek,
Hogy látványába testem beleremeg,
S meghalok, ha tiéd nem lehetek.

– De a leányzó nem felel,
Csak csendben figyel,
S büszkén zuhanyozik tovább,
Észre sem véve udvarlóját,
Vagy talán csak kéreti magát
Még egy kicsit; izzasztja a legényt,
Nehogy még megszólják könnyű vérét,
Mert ha hírnevét csorba rágja,
Száműzheti a paradicsom gazdája.

A sünfiú viszont nem rest folytatni:
– Szép kislány, tán fáj megszólalni?
Adj valamit jelet, hogy tudjam;
Takarodjak-é, vagy folytassam?
Szólj, ha pofám hiába ne koptassam,
De ha nem szólsz, nekem az is jó,
Hisz a törvény régről való:
A hallgatás beleegyezés.
– De a leányzótól csak semmi jelzés

– Rendben van, látom hangod akad,
Talán, mert úgy elvarázsoltalak
Nemesen szép udvarlásommal,
Hogy nem tudsz íberelni szavakkal,
Inkább maradsz bölcs némasággal,
Mint hogy elronts mindent…
…ostoba locsogással,
De tudom én, hogy csókra vársz,
S én megadom amire vágysz.

– A sünfiú, hatalmas csókra készült,
S ebbe minden izma belefeszült,
Mert amint ezt is megtette,
A leány némaságát megértette,
Apró tüskékkel lett tele nyelve,
S a fájdalomtól felnyerítve,
Fetrengett a földön nyüszítve.

A kertész mikor ezt meglátta,
A kerti csapot elzárta,
S nagyot röhögött a markába,
Mert még olyat nem látott,
Pedig jó rég itt dolgozott,
Hogy egy sündisznó…
…egy kaktusznak udvarolgatott!

Fésűs Éva: Sündisznócska

Tegnap korán esteledett,
sündisznócska ágyat vetett.
Ágyat vetett az avarban,
kicsinyeit betakarta.
Fújhat a szél lankadatlan,
melenget a moha paplan.
Jó meleg a földi fészek,
aludjatok kis tüskések.